Siketnek lenni nehéz. De ha van valaki aki támogat és szeret akkor semmi gond nincs.
10 éves koromban lettem siket. Úgyhogy a barátnőmmel együtt tanultunk meg "jelelni". A barátnőmre támaszkodtam hisz csak ő maradt nekem ( a családomon kívül persze ).
Természetesen nehéz volt megszoknom a siketséget, hogy nem hallhatom a madárcsicsergést reggelente, a barátnőm vicceit ( ami jelelve nem ugyan olyan volt, mint ha mesélte volna ), vagy éppenséggel azt hogy mit mondanak körülöttem az embereket.
Párszor kerültem olyan helyzetekbe hogy majdnem elütött egy kocsi, mert nem hallottam a dudálást, de a barátnőm akkor is segített. Annyit nevettem amikor jelelve mondta hogy idézem "Kinyírom azt a faszt! Csak tudjam meg ki volt! Nem láttad a rendszámát? Vagy az arcát? Keresek is egy fegyvert!"
De a siketségnek is van jó oldala. Például megtanultam szájról olvasni és olyan suliba járhatok ahol rengeteg a kedves ember és mind olyanok amilyenek én vagyok. Ami azért jó hogy nem gúnyolnak ki.
Úgyhogy nem panaszkodhatok! Jó sorsom van... és az olyan kis apróságok, mint a madarak... letudok tenni róluk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése